2018.11.24. Keserű szájíz

Az utolsó munkanapon vagyok Portugáliában, holnap már repülök haza. Szerencsésen mindegyik este időben lefeküdtem, így nem gyötör a fáradtság, és sikerült tartani a napirendem.

A program teljes mértékben egy ifjúsági csere, aminek a foglalkozásai nem okoznak nagyobb fejtörést, van alkalmam gondolkozni a saját hétköznapjaimon.

Sokszor élesen fogalmazom meg, hogy milyen nehézségekkel találkozok nap, mint nap szép hazánkban. Talán ezen alkalommal le tudom írni pár szépségét is, amelyek tagadhatatlanul megszépítik.

Tegnap, amikor a Casa da Tocha nevű étteremben ettünk, és a vegetáriánus ételekre, valamiért nem tettek eddig rizst, vagy sült krumplit, keserű szájízzel gondolok arra, hogy akár otthon is lehetnék.

Miközben itt Portugáliában sem rossz a helyzet, sőt Novemberben napsütés és nyugalom van, ami a boldogságnak egy igen kifinomult érzését adja.

Hosszas sorok után, gyakorlatilag be kell látnom, hogy szeretek Magyarországon élni. Nem szeretem, hogy nem lehet beszélni nyíltan. Mindig finoman tapogatva beszélünk mellé, hogy mindenki értse miről van szó, de az egyenesség erénye ritkán mutatkozik meg.

Szeretem a tájat. A nyugodt embereket, akik lelkesen folytatják a munkát, amit elkezdtek. Tisztelem azokat, akik folyamatosan az árral szemben úszva dolgoznak a létminimum alatti bérért, és közben felelősséget vállalnak tetteikért.

Szomorúságra ad okot, hogy sok munkahelyen a kétely és a reménytelenség vezérli a gondolatokat. Ha csak a saját családomra gondolok tíz évvel ezelőtt. Pontosabban a falvakra, amilyenben mi is laktunk.

Mindennyi kavargó gondolat mellett sétálok reggelente a kikötő mellett Portugáliában, egy nemzetközi csoporttal, ahol mindenki jókat eszik, jókat beszélget és nincs jelen a zord világ. Szép buborék ez, amely sokáig engem is védett, és ápolt. Talán most értettem meg, hogy az Erasmus + programok lényege valójában elérni azt az állapotot ahol most járok.

Már igyekszem nem a problémákon fennakadni, nem a negatívumot látni, nem a berögzött paradigmákat követni, hanem gondolkodva, törekedve a jobb életre jól érezni magam. Persze ez nem könnyű, de korábban ezt segítség nélkül tették meg emberek.

Érdekes összefüggés, hogy most a burok miatt van keserű szájízem. Hiába, már várom, hogy otthon legyek és tehessek a mindennapokért.

Közben esténként a ‘What got you here, won’t get you there’ című könyvet olvasom, amelybe éppen a 20 rossz szokást olvasom, amely visszatart attól, hogy jó vezetők, jó kollégák legyünk. Hihetetlen, hogy mennyire telitalálat minden pontja.

Az elmúlt két napban igyekeztem többször is, hogy ne válaszoljak valamilyen felvetésre azonnal ellentétes mondattal, csak azért, hogy nekem legyen igazam.

A következő kihívás, hogy egyenesen beszéljek, és elhagyjam a kifogásokat. Senki sem szereti őket, és mégis szemet hunyunk felette. Nem szeretnék.

Összegezve, az elmúlt évben, ami csak így elrepült, talán azt tanultam meg, hogy mit nem szeretnék. Tapasztaltam a nemzetközi cégek negatív management gyakorlatait, egy rossz főnököt, egy önmagam meghazudtoló szervezeti kultúrát és némi reményvesztettséget.

Így november vége felé nyugodtan állítom: Tudom mit akarok. Van egy cél, és afelé haladni.

Portimao

2018.11.20. Flashback – Visszatekintés

Egy évvel és pár nappal ezelőtt 2017-ben volt szerencsém Svájcban járni egy BBC+ konferencián, amikor is Zürichben szálltunk át a magyar csapattal.

Eltelt egy év.

Ez a mondat, a középiskola vége óta újra és újra visszatér. Nem mondanám, hogy kísért, de hatással van mindenkire.

Ma Portugáliába utazok. Reggel indultam Budapestről, és most ugyanazon a helyen várok a zürichi reptéren. Az idő hasonlóan hideg, ködös, novemberi. Mi is történt egy év alatt? Kicsit közelebb az önismeret kiteljesedéséhez, mégis ugyanazon köröket futva. Tavaly ilyenkor pár szót beszéltem franciául. Azóta már igazán lehetnék folyékony, de ez csak kis mértékben javult. Kecskeméten élek, és vannak sikerek. Például felismertem a munkahelyem visszahúzó hatását. Jobban mondva, az ott működő haldokló személytelen rendszer mibenlétét.

A jogosítványom lassan meglesz. Mégis van fejlődés. A húgommal jó a kapcsolatunk. Számos szép emléket éltünk meg együtt. Az elmúlt napokban próbálkozom lassítani. Nyugodt lenni, hiszen mindenki rohan, és ahogy az ábra mutatja: nem tökéletes a rohanás.

Az utazás felüdítő. Többet kell utazni, bár a 2-3 hónapos időintervallumot egészen jól sikerült tartani.

Meg kell néha állni.

2018.11.18. Vasárnapi nagytakarítás

Napok telnek el, anélkül hogy igazán gondolkozna az ember.

Ha az elmúlt két hétben valamit tanultam akkor az nem más, mint az idő paradox jellege.

Párszor már felszínesen karcoltam hasonlóképpen ezt a jelenséget, miszerint azt hisszük van időnk, és halogatunk. Sokat halogatok én is, és valamiféle összetett érvrendszerben keresem a választ amely feloldoz a saját lelkiismeretem terhe alól. Legyen szó a takarítás, a munka vagy a magánéletben elkövetett cselekedeteim miatt. Már, ha egyáltalán megtalálom az erőt a cselekvéshez.

A jelen korunk legnagyobb nehézsége talán pont az, hogy sokan nem találják ezt az erőt. Nemhogy tűz, de még szikra sincs a szemükben, amely képes volna fellobbanni. Ez az idő paradoxa. Sokan igyekeznek elhitetni magukkal, hogy:

  • megéri várni,
  • szar a hétfő,
  • a hétvége hamar elrepül, (ami egyébként semmittevéssel telik)
  • az élet nehéz,

valamint azt, hogy csak:

Várni kell, majd biztosan jobb lesz. Egyszer, valamikor.

Én is hajlamos vagyok beleesni ebbe a fénytelen gödörbe. Néha elfogy az a belső erő ami segít bolondnak maradni, és továbblépni.

Bolond, ki földre rogyván, vándorló fájdalomként,

fölkél, s újra lépked.

Mozdit bokát, s térdet.

Talán ez az oka annak, hogy nem járok be az egyetemre, a bizonytalanságom mellett. Ott ugyanis a tapasztalataim szerint 10-ből 9 ember arra vár, hogy kapjon egy papírt.

Nincs belső tűz, nincs 85-90%-nyi belső energia, rajongás a tanulás iránt, amely belobbanva futótűzként perzseli fel a jelen korunk bizonytalanságának, a tandíj és különböző költségek miatti stressznek és nyomásnak az összességét. Persze teher alatt nő a pálma, de amikor hatalmas arányban uralkodik emiatt a nyomás miatt a kilátástalanság és a reménytelenség, akkor el kell gondolkozni azon, hogy nem jó módon működik a világ. Keresni kell azokat a személyeket akiknek ég a szemükben a tűz. Akik képesek tenni magukon túl.

Még fontosabb: segítenünk kell, hogy mások is lássák magukban az erőt, a tüzet! A legfontosabb: Magunkban lássuk az erőt, a tüzet!

Ilyen gondolatok mellett jött el a november 16-17-i hétvége. Már hetek óta tudtam, hogy Törökbálintton leszek egy járási ifjúsági konferencián. A programot a GYIÖT szervezte. Mindezek előkészítésébe a nullával egyenlő energiát tettem bele. Szerencsére voltak mások, akik fáradtak ezzel.

Becsülöm őket.

Itt a helyi szinteken lévő ifjúsági életről beszélgettünk. Tágabb értelemben nem másról, mint az életről. A visszajelzések és hasonló beszélgetések mindig feltöltenek, hiszen megerősítést kap a csoport, hogy igenis van miért tenni. Van miért folytatni ezt a munkát, van miért felkelni reggel.

Van miért hinni abban, hogy lehet jobb általunk a környezetünk.

Még csodásabb része a hasonló programoknak, hogy találkozások színesítik.

Sokszor viszontlátások, és baráti szálak, amelyek megfakulni látszanak néha, de felélénkülve ropogó tüzet szítanak a szemekbe. Én legalábbis így élem meg a mindennapokban a találkozásokat.

Vecsei H. Miklós, fiatal magyar színész nagy lángoszlop. Arany Jánost idézte nemrég. Utóbbi nemes lélek, úgy fogalmazott egyszer, hogy amikor valakivel találkozott, mindig magával ragadta egy hosszú kézfogás valamint egymás szemének hosszas tekintete.

Már kezdtem beletörődni, hogy ilyen tekintetet nem fogok látni sokáig. A természet törvénye viszont, mindig visszaad. Talán én adtam ilyen hosszas mély tekintetet sokaknak, amiért cserébe én is kaptam egy mély, őszinte, gyönyörű tekintetet.

Szándékosan, valahogy belső zsigerekben lévő érzések miatt nem szoktam magánéleti, kapcsolati eseményekről írni. S lám, talán most kellene.

Mindig segít egy belső hang, amely súgja, ha valami nincs helyén, vagy nem odavaló. Ez a hang, most csak a kapuban állva hátulról, kezével a vállam kegyes, lágy kézmozdulattal, mint egy segítő barát bemutatott nekem. Téged. Egyszerűen egymás karjába segített minket. Remélni tudom, hogy ez a hang, ez a barát hosszan a segítségünkre lesz, hogy a pillanatban lehessünk.

Szeretem ezt a hangot, amikor hallgatok rá.

Ezen élmények után jöttem haza tegnap délután. Hosszú vonat út, finom kávé a Nanoban, aztán 2 óra vezetés.

És itt ülök most.

Vasárnap délután. A délelőtt pihenéssel, és a remény keresésével telt. Meséltem a lakótársaknak és a húgomnak. Nem értettek teljesen. Nem látják azokat a csodákat, amelyeket a naiv pozitívizmusom enged látni. Persze örülnek nekem.

Másfél órán keresztül magyar retrozenéket hallgattam. Még a múlt heti tanyabuli óta duruzsolt a bogár a fülemben, hogy jó volna. Mennyi bölcsesség és letisztult érzelem.

Aztán a húgommal beszéltem pár szót. Nem szereti amikor nem mondom ki mi van bennem. Ezért hálásnak kell lennem. Néha bölcsebb, mint én.

A hajam elhagytam. Ki akarom dobni a felhalmozott tárgyakat, amelyeket összeszedtem az elmúlt két évben, mióta itthon vagyok. Ki akarom dobni azt a sok negatív gondolatot, amely a fejemben gyűlt össze.

Ezt jelenti a vasárnapi nagytakarítás. Úton vagyok. A nyugodt élet vár. Már úton vagyok felé.

Most pedig elmegyek főzni a húgommal. Kellenek a szép hétköznapi csodák az életbe.

Szép vasárnapot, és kellemes takarítást mindenkinek!

2018.11.06. Tizenegy év

A mai dátum egy jeles nap. 2007-ben, ezen a napon költöztünk édesanyámmal és két testvéremmel Kecskemétre. Ezen a napon hagytuk ott Jászkarajenőt. Ezen a napon sokat sírtam. Tisztulni kellett, és kiadni azt a sok feszültséget és felhalmozódott reménytelenséget.

Az utána következő hetekben sok dalt hallgattam és sokat voltam egyedül. Hosszas keresés után talált csak édesanyám olyan iskolát, ahol nyugodt szívvel rakott le minket. Engem és az öcsémet. A húgom még óvodás volt.

Eltelt 11 év. Ez idő alatt jártam nagyobb városokban és utaztam is. Nem sokat, de többet, mint amit valaha el mertem képzelni.

Ez a költözés volt az első alkalom, amikor először dobtam bele magam valami ismeretlenbe. Persze ezt nem én szerettem volna. Így kellett lennie.

Azóta többször határoztam úgy, hogy fel kell vennem a hétmérföldes csizmám, és messzire kell mennem. Kérdés, hogy tizenegy év távlatából, ezt a messzi távlatot, honnan mérem? Kecskeméttől, magamtól, Magyarországtól?

Jelenleg egyikhez sem állok igazán közel, mégis mindegyikkel együtt élek.

Ha a kecskeméti létem lesz 21 éves vajon, még mindig tanácstalan lesz?

Tegnap este voltam egy beszélgetésem, ahol aktív nyugdíjas állampolgárokkal beszélgettünk arról, hogy milyen szakadék van emberek, generációk és világszemléletek között.

Nem akarom, hogy a kétszer kettő öt legyen. Szerencsére mások sem akarják.

2018.10.31. Fel és le

Ma van a nap, amikor nem majdnem, hanem teljes mértékben felmondtam.

Tegnap kaptam az üzenetet, hogy felvettek a céghez, ahol szerettem volna dolgozni. Érdekes, hogy nem kellett még második interjúra menni, mert az első helyen mindig elfogadták a jelentkezésem. Az élet tele van fordulatokkal. Lassan kész leszek a jogosítványommal és már az autón gondolkozom, amit szeretnék megvenni.

Ma befejeztem a 23 és fél órányi hanganyagot, amelyet Arnold Schwarzenegger írt az életéről. Tele csupa tanulsággal, amelyek valóban inspiráló hatással vannak a mindennapokra, legalábbis az enyémekre. Világossá vált, hogy többet kell tanulnom. Nem hagyhatom abba a fejlődést és a nyelvek elsajátítását, ahogy a testmozgást sem.

Lassan 11 óra. D-val és A-val vagyunk a városban, tele ismerős arcokkal. Ma este buli lesz. Egy ideje nem hagytam el a hétköznapok átlagos kerékvágását.

A zene ami megüti a fülem hosszú várakozással töltött perc után a Breezeblocks Alt J-től. A Fekete Macskában ülök pár baráttal. Az élet halad.

Célok kellenek.

Dolgozni kell.

Bízni kell!

2018.10.20 Magyar rapszódia

Szombat van. Lehetne szabad is, de sokak számára ezen életérzés látszata sem tűnik elérhetőnek.

Október tele volt meglepetésekkel és még nincs vége. Nem tudom és vannak pillanatok amikor nem is merem elképzelni, hogy mit hozhat még némely reggel. Pedig pozitívan naiv embernek vallom magam.

A héten bizonyossá vált számomra, hogy nem maradok a felsőoktatásban. Levelező távoktatásban szívesen folytatnám, de ez nem lehetséges. Jelenleg nincs ilyen lehetőség.

Október van. Már a körúton a, november. Ez utcaseprő, szegény, beteg ember. Bár nem járkálhat sokáig, főleg nem maradhat kint az utcán.

Jelenleg Magyarországon illegális hajléktalannak lenni, és az utcán aludni. Ez nem volna teljesen kétségbeejtő, ha a szociális háló és az oktatás fejlesztése segítené, hogy a mégis ilyen helyzetbe került személyek kitaláljanak a társadalmi nehézségek útvesztőjéből. Nem. meglepetés, hogy ilyen támogatás még csak látóhatáron belül sincs. Jelenleg az egyetemi rendszerben, hiába élek 21 évesen egyedül három éve, és indokolná minden fajta családi helyzetem, hogy támogatást kapjak, semmi esélyem ösztöndíj elnyerésére, mert dolgoztam az elmúlt három évben.

Realitások – a mai nap:

Reggel vezettem két órát és az oktatómmal beszélgetve tárgyaltuk ki a mindennapi nehézségeket, főleg a gondolkodó emberekét.

Utána egy vállalkozó szellemű barátommal elindultunk Budapestre a Kicks R Good nevű rendezvényre ahol különleges sneakerek cseréltek gazdát, valamint különböző nyílt beszélgetések voltak a magyar vállalkozókkal, akik még foglalkoznak azzal, hogy legyen itthon lehetőség ezekről beszélni. Egy pár ilyen cipő átlagban megüti újonnan a 60.000 magyar forintot, ami egy lakás havi bérleti díja. Sokaknak nincs hol lakniuk, mégis sokaknak a lábán vannak ilyen cipők. Ezen a rendezvényen szó volt marketingről, influencerekről és különböző márkákról. Kétségbeejtő volt látni, hogy mindent a külső jelent. Számomra egy disztópia megtestesülése az a világ, ahol csak az számít embernek vagy teljes értékű partnernek, aki felelőtlenül költ el nagy pénzeket ilyen ruhákra. Holott mind porból lettünk és porrá leszünk. Társadalmi kórkép, hogy nem beszélünk arról, hogy vagyunk, de világgá kürtöljük az anyagias, sokszor lényegtelen felszínességünk.

Az esemény végére teljesen elcsigázva fáradtan jöttem el az Oktogonra, a hostelbe ahol ma este megszállok. Rengeteg ázsiai, amerikai, és különböző európai ember fordul meg itt. Barátságos hangulat. Szinte semmi nem érződik abból, hogy az ország morális értékrendszere romokban hever, mindenhol látható a korrupció, nincs kilátásban a fejlődés a közéletben, és az oktatás vagy egészségügy fejlesztése sincs gondolatban. Szomorú belegondolni, hogy egy ügyfélszolgálati tevékenységgel, amely nem feltétlenül igényel képzést, és nincs hosszútávú hatása két – háromszor annyit tudok keresni, mint korábbi tanáraim.

Ma egy napon belül beszélgettem szomorú, kétségbeesett, gazdag, nyugodt, nemzetközi, boldog és rapszódikus emberrel is.

Ma egy napon belül éreztem magam szomorú, kétségbeesett, gazdag, nyugodt, nemzetközi, boldog és rapszódikus embernek is.

Küzdj és bízva bízzál..!

2018.10.19. Érték-rend

Az elmúlt héten már szelektálnom kellett a tevékenységek sorát, mert minden napom beosztottam elég szorosan. Annyi felelősséget vettem a vállaimra, amennyit korábban nem tudom, hogy vettem-e már. Két – három munka, egy-két beadandó beszámoló és máris van mit tenni napokon át. Megvolt életem első hete, amikor nem mentem be néhány órára, amelyek jelentősége megítélésem szerint alacsony. Jobban mondva nem ér az ember idejéből annyit, hogy egy egész délelőttöt rááldozzon. Tökéletes példája az az óra, amelyen a tanár monoton hangon olvas fel egy PPT előadást, és közben maga elé bámulva válaszolja meg a maga által feltett kérdéseit. Minden másodpercben egy tragédia amelyet megélünk vele. Van elég tragédia az életekben, és többen is úgy érvelnek, hogy ez a rövid három évig tartó drága búval béleltség egy nagy cél eléréséhez szükséges.

Magyarországon, bár nem jártam minden egyetem minden szakára, de általánositva a rendszer biztos pontjaira, ki merem jelenteni, hogy nem éri meg felsőoktatásba járni. Persze egy mérnök, orvos, tanár, jogász esetében ezt nehezebb kijelenteni. Ők végig kell, hogy botorkálják ezt a rendszert a kétségbeejtően alacsony fizetésekért, és még szomorúbb, azért, hogy a végén mindenki jobban tudja, hogy mi is az ő munkájuk. Egy tanár helyzete siralmas. Meg is látszik az oktatás minőségén, hogy mennyi tökéletes pedagógus esik ki, csupán politikai és egzisztenciális kérdések miatt. A társadalom néha rothadt értékrendjét meg sem említve.

Ezek alapján eltelt egy újabb hét.

Nem bírom tovább. Helyesebben, nem akarom tovább bírni. Ez a sodródás, és összetekintő szemlesütés nem okoz örömet. Sem a HÖK, MKT sem a többi ezer féle, igazán nagy fontossággal bíró szervezet. Nem akarok része lenni ennek.

Az olvasó egy pillanatra felnézve a sorok közül úgy gondolhatja, hogy Albert Camus : A pestis című könyv bevezető fejezetét olvassa. Érdektelenség, közömbösség és szürkeség. Ezek a gondolatok nem alaptalanok, de minden érmének két oldala van.

Megtaláltam a párom, és motivált, velem egyidős fiatalok társaságában lenni felemelő. A tudat, hogy minden eddigi fáradozás kifizetődik, az elmúlt évek után, egy nagyon édes gyümölcse a hosszú munkának. A szomorú inkább az, amikor pár ember ezt egyszerűen ‘érzéknek’ vagy ‘tehetségnek’ akarja nevezni. Hosszú órák, hetek és hónapok tanulási folyamata után lehet csak reménykedni egy érett gyümölcs megízlelésében. Persze vannak, akik ezt tudják. Néhány tanár akiket mellénk rendeltek, igazi zseni. Ezt a legnagyobb odaadással és őszinteséggel tudom leírni. Hálás vagyok minden jó tanácsért amiket eddig is adott. A kedvencem a következő :

Maradjon tűz a szemükben! Kérem, ne akarják nekem megmutatni. Maradjanak életben és ne hulljanak el negyven évesen, mint a legyek!

Értékrend. A vállalkozásokat megkülönböztetik és persze az embereket is. Számomra fekete humor végignézni ebben a rendszerben egy videót a paradigmaváltásról. Maga a rendszer is egy paradigma, de erről beszélni nem igazán van lehetőség.

Jövő héten szerdán lesz interjúm egy másik nemzetközi cégnél. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Tegnap voltam vezetni és holnap is fogok menni. Lassan készen állok a vizsgára. Sok szempontból motivált 14-e, amikor öcsémmel elmentünk anyához. Ő vezette keresztül az országot, és minden nehézség nélkül tudtam benne megbízni.

Pár hete pedig új szerelem szövi át a mindennapjaim: bárhol meglátok egy szép Skodát valami megmozdul bennem. Tetszenek és elhatároztam, hogy szeretnék egyet tavaszra, amennyiben lesz rá szükség.

Ismét a Pesti-síkságot szeli a vonat. Úton még egy munkanapba. Motivált vagyok.

Szeretnék tudni sokat mosolyogni reggelente.

Az ezt elősegítő célok állnak az értékrendem középpontjában.

Többet kellene beszélgetni fiatalokkal arról, hogy nekik mik az álmaik, céljaik. Szebb világban élnénk, ahol nem lenne piaci termék a média néhány személy között, és nem egy holland Zondag met Lubach c. műsor után kellene szeegyenkezve belátni, hogy gondok vannak.

Szerintem vannak.