2018.12.13. Fél perc

Az idő egy több, mint relatív, megfoghatatlan tenger, melyből a láthatárig állhat rendelkezésünkre, még mindig szomjan halunk, ha nem tudjuk sótlanná varázsolni, vagy találni édeset.

A címben feltüntetett mennyiség kevésnek tűnik. Néha hitegetem magam, hogy lehet várni, hiszen mindenki ezt teszi.
Kevesen vannak a bátrak, akik kiállva magukért még ennyit sem vesztegetnek el a hétköznapokból.

Tegnap este úszni akartam, és 20.00.30-kor értem a kasszához, miután Pestről hazavonatoztam, összeszedtem az úszáshoz szükséges felszerelésem, és kitekertem a város másik felébe, amikor is közölték velem, hogy 20.00.00-kor bezáródik a kassza, így nem engedhetnek be, még akkor sem ha csak fél órát akarok úszni. Nem volt megértés a személyzet hangjában, pedig rendszeresen járok oda. Rendszeresen hagyom ott a pénzem, de lám még ez sem számít.

Fél perc is elég volt ahhoz, hogy elvegyék a lelkesedésem, és egy pillanatra átfussa a bosszankodás a gondolataim. Nem ők a hibásak. Így élni viszont én nem szeretnék.

Tíz perce az új munkahelyen majdnem bealudtam egy unalmas beszélgetés közben, amiben már nem kellett volna benne lennem. Alapvetően hosszúkat pislogok, ha valamilyen tevékenységnek nem látom az értelmét, és sokáig kell magamra erőszakolnom mégis.

Fél perc elég volt ahhoz, hogy egy kolléga érzelmi kirohanásának áldozata legyek. Persze nem tréner vagyok itt. Nem csapatvezető, csak egy újonc, aki várta, hogy az elmúlt napok nehézsége után, elkezdjenek mégis megszépülni a hétköznapok.

Úgy érzem nem fognak.

Ha valami nem tetszik, állj tovább. Nem vagy te fa!

Ez van ma. Fél perc is elég ahhoz, hogy több ember munkáját is a semmivel tegyük egyenlővé.

2018.11.25. Fent

Fel is út, le is út.

Miközben megközelítőleg 60 némettel egy gépen repülünk Münchenbe, van időm gondolkozni.

Hosszú napokon vagyok túl, és az utolsó pár napra újra olyan pillanatokat sikerült megélni amelyek megerősítenek abban, hogy jó úton haladok, még ha néha egy pillanatra meg is állok.

Az utolsó vacsoránál a társaság pompás volt. Két némettel az Ördög útját táncoltuk el, amit én énekeltem. Csodás élmény. Ezen a napon korábban végig tolmácsoltam angolról franciára, az egyik barátomnak. Teljes egészében, sikerült jól érezni magam, és látni, hogy milyen csodákkal van tele az élet.

2018.12.01. Mégis miért az egész?

Tegnap este a munka és vonatút után, egy régi osztálytársammal találkoztam. Legutóbb pár hónapja felhivott egy buliból, és ott fogadkoztunk, hogy majd látjuk egymást. Írtam neki, de mindeddig nem sikerült dűlőre jutni, a dátumot illetően. Tegnap este sikerült. Végül csak ketten találkoztunk, másokat nem hívtunk. Mintha éreztük volna, hogy ketten kell beszélgetnünk.

Miután a táskáim lepakoltam, elmentünk egy étterembe, hiszen vacsorázni korábban még nem. tudtam. Igaz egyikünk sem mediterrán stílusú későn étkező típus, egy pizzát elfeleztünk és hosszan beszélgettünk.

A fő téma a címben feltett kérdés: ‘Mégis miért az egész?’

Fiatal férfiként legalább egy órán keresztül volt szó a munkáról és átlagos tárgyakról, egy bizonyos felszínesség érzésével. Körülbelül az étkezés felénél egy ártatlan kérdéssel törte meg ő ezt a felszínességet, ami meglepő, mert magamat ismerve, én szoktam ezt tenni. Sűrűn mozgatom ki a szituációkat a felszínes lagymatag mívoltából egy két mélyreható őszintén érdeklődő kérdéssel.

Az övé így hangzott :

Amúgy eddig, hogy érzed, milyen volt a 2018-as éved?

Őszintén kezdtem el megnyílni, és tömören közölni, hogy küzdéssel tüzdeltem tele, valójában én magam. Nem volt valami fényes néhány részlete, de ezen események mind segítettek a mához eljutni. Ahogy ezt fejtegettem, és vártam a visszacsatolást, talán némi vigaszt, őszintén mondta, hogy, nekem amilyen sötét, borús napjaim voltak néha, neki olyan volt az év háromnegyede.

Felkelni reggel, érezni, hogy nem számít mit teszünk.

Este lefeküdni, és azon gondolkozni, hogy mi lenne ha másnap nem kelnénk fel?

Miért járunk dolgozni, ha bármi amit teszünk, nem jár eredménnyel?

Miért ez az egész játék, amelynek a szabályait senki nem tudja, mindenki csak a szilánkokat talál, amelyeket próbál összeilleszteni.

Ilyen és hasonló felvetések mentén néztünk őszintén egymás szemébe, és engedtük ki azokat a gondolatokat amiket sokáig érleltünk.

Az, hogy túl vagyunk ezeken, talán erős és túlzó megfogalmazás volna. Egy szomorú társadalomban, és szomorú országban, számtalanszor látok fiatal és idős, erős és gyenge, erkölcsös és erkölcstelen, lusta és dolgos, összefoglalva, ezer meg egy féle tulajdonsággal megáldott embert, akik cipelik a terhet, és ezekkel a kérdésekkel nap, mint nap szembesülnek.

Ez a barátom, úgy érzem lehetne sok más személy. Köszönöm, hogy ő ki tudta mondani.

Sok szó esik a politikáról, a politikusokról, kevés a közügyekről és az azzal foglalkozókról. Pedig ez a négy foglalom egymással szorosan összefügg.

Sok szó esik a bántalmazásokról, kevés arról, hogy miért történnek?

Sok szó esik az oktatási rendszerről, kevés arról, hogy rendszer szinten oktassunk. Az életre.

Minden egyes alkalommal, amikor valaki szemébe tudok nézni, felmerül bennem az elhatározás, hogy meg akarom érteni a szempárt. Hallani akarom a dallamát, amennyiben az nekem szól.

Nem kell mindig mindent tudni, nem kell mindenkit ismerni, és mindenki személyes határait átlépni. Ezek az mély beszélgetések, és lélekfeltárások mindig határokon belül történnek. Ha valaki nem enged be, akkor nem jókor jöttünk így nem vagyunk jó helyen.

Nekem ez a miértem. Ebben vagyok jó. Őszintén nyugodt, és jó akarok lenni, bár tisztában vagyok vele, hogy nem tudom jól kezelni a határaim. Még tanulom, hogy csak akkor lépjek át, ha biztos vagyok benne, hogy miért kell ott lennem.

Sajnálom, hogy sokszor hagytam üres teret magam mögött, amikor többször félúton meghátráltam, de ez volt a helyes cselekedet, még ha nem is úgy kiviteleztem, ahogy illene.

Kérdés, hogy mennyit kell olvasni, mennyit kell élni és mit kell tenni ahhoz, hogy megtaláljuk a saját miértünket.

Beszélgessen mindenki többet. Szeressen mindenki őszintébben és legyen mindenkinek boldogabb. Itt az év vége.

Csendesedjünk hát el.

Fogadjuk hát be a békességet.

2018.12.01. Bal, közép, jobb. Tényleg jobb?

Tegnap este kezemben az ajándék üveg borommal, köszönőkártyával és a táskámmal, kerestem azt a fülkét amelyben helyet foglalva egy kellemeset fogom majd tudni beszélgetni. Éreztem, hogy egy ismerősnek is ebben az órában kell jönnie. Igazam lett, vagyis hát nem nekem, hanem a megérzésemnek.

B. nálam talán fél évvel fiatalabb férfi. (Merem annak nevezni, bár ez a fogalom tele van kételyekkel és feszültséggel, ebben a krízishelyzetben lévő világban.)

Hosszan beszélgettünk, hiszen volt miről. Együtt szerveztünk ifjúsági programokat pár évvel ezelőtt, és ő ezen a vonalon maradva az egyik politikai pártban találta meg azt az eszmerendszert és nyugalmat, ami segít neki ebben a világban megnyugvást találni.

Értekezéseinkben szó volt választásokról, nyugati országokról, a Magyar Hangról, történelemről, pszichológiáról és gyakorlatilag a 2018-as jelenkorról.

Egyetlen párthoz sem tartozva, tiszteli a véleményem, legyen az bármi is. Szeretek vele társalogni, és megérteni az álláspontját.

Osztottuk, szoroztunk. Politikai párthoz való elkötelezettségtől függetlenül fontos, hogy legyen egy közös cél.

Kimondtuk, másik két személlyel együtt, hogy szomorúság, és kétségbeesés jellemzi a magyar hétköznapokat. Pedig négy különböző területen dolgozunk.

Hangot kell adni. Tenni kell, és bízva bízni. Még akkor is, ha a magyar társadalom még nem váltott rendszert.

2018.12.01. Belégzés, kilégzés, átkarol, elenged

Tegnap hivatalosan is megvolt az utolsó munkanapom 23 hónap után a cégnél. Nem volt annyira könnyes a búcsú, mint ahogy az augusztusi felmondásom után gondoltam, hogy lesz. Tisztában vagyok vele, hogy miként szeretnék előre haladni. A haladás ugyanannyira megkérdőjelezhetetlen, mint a változás léte. Amikor Belgiumból költöztem haza, nem éreztem érzelmi szálak szakadását. Egy-két személlyel mélyebb volt a kapcsolat, és alapvetően pozitív volt a megítélése a személyemnek, de ezeket sikerült elengedni, a viszontlátás reményével. Tegnap pedig újra ezt tettem meg.

P., A. és Zs. barátaimat átölelve közel voltunk mind az elérzékenyüléshez, de végül nem engedtük az érzelmeket eluralkodni, hiszen ez a munkahely nem az érzelmekről szól.

Miközben az asztalom takarítottam, a személyes tárgyaim összeszedtem és tudatosult bennem, hogy ez itt a vége, egy pillanatig szomorúság, de ezt elfogadva, őszinte nyugalom árasztott el. Hálás vagyok a szép pillanatokért és hálás vagyok azoknak akik támogattak.

Goedemorgen, Air France KLM IT Service desk, met Mark.

Hoe kan ik U helpen?

2018.11.30. Az utcaseprő, szegény, beteg idők vége

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?

A november általában tele van változással, szürkeséggel. Ez a szürkeség elkap és kiradírozza lelkem színeit egy rövid időre. Szerencsére közben van, aki színezi azt.

Ma van az utolsó munkanapom. Ez nem a rossz emlékek vagy a keserű szájíz miatt érdekes, mint inkább amiatt, hogy megszünik az a biztonsági háló, amely az üvegplafont is hozza magával. Alatta és benne, csak addig érezheti jól magát az ember, amíg nem akar mozogni, élni, tanulni, esetleg repülni.

A szárnyalás nem tartozik a legtöbb munkahely szervezeti kultúrájába. Érdekes megközelítés, bár a helyes kifejezés inkább a szomorú melléknév lenne.

Ameddig egy ügyfélszolgálati munkáról van szó, addig ez nem vészes, hiszen eleget fizetnek, de egy percre megállok néha, napközben és egy percig csak némán ülve nézek magam elé, és azokra a lelkes fiatalokra gondolok, akik a racionalitást feladva, pusztán szeretetből és hivatástudat mellett mégis pedagógusi pályára lépnek.

Jön a december. Holnaptól már a mindennapokban is nagy lesz a változás.

Szép pénteket mindenkinek!

2018.11.25. Estacao Portimao – Faro

Éppen vonatozok három olasz sráccal Portimaoból Faroba a helyi vonattal, keresztül Portugália déli partszakaszán.

Már az utolsó megállók egyikénél járunk, amikor felszállt a vonatra egy holland apuka a három lányával. A fülkében ül még rajtunk kívül egy fiatal valószínűleg szintén holland pár, egy helyi középkorú őszintén marcona arcú nő, egy szakállas helyi fiatal, akinek a tekintete nyugalommal metszi ketté a tájat, valamint egy nagymama.

Európában vagyunk.