2018.06.17-19. Amsterdam contra Rome

Szombat hajnalban értünk Budapestre M-sal, így szombat reggel 10 óra körül értünk haza Kecskemétre. Szerdán egy telefonhívás után világossá vált, hogy lehetőség nyílik egy látogatásra a holland reptérre, akinek dolgozunk, aminek egyenes következményeként vasárnap hajnalban egy kollégámmal kijöttünk Hollandiába.

A kultúrsokk, amely keserédesen ébreszt fel minden alkalommal már a reptéren lévő Albert Heijn-ben elért. Beálltunk egy sorba a fizetéshez, ahol az emberek segítőkészen hagyták a másikat tolakodás nélkül előre haladni. Külföldiek persze vannak akik sietnek, de az olasz mentalitáshoz képest ez egy gépezet, amely gyönyörűen, bár ridegen működik.

Olaszországban, a pincér megölel, ha ismer, a boltban mosolyognak az emberre és az emberek közelebb engedik magukat egymáshoz. Van valami szenvedély abban, ahogy egymással vitáznak, és mégis boldogan zárnak le egy tárgyalást. Ha Olaszországban azt mondtam valakinek : “Non, non grazie, à posto” a megfelelő kézmozdulatokkal, akkor mosolyogva engedtek tovább, feltételezve, hogy olasz vagyok. Ha Hollandiában vagy Belgiumban hollandul beszéltem, általában az első félrecsúszott mosolyból érződik, hogy nem vagyok odavaló, még ha folyékony, hiba nélkül is fejezem ki magam.

Jól esett olasznak lenni, mert humánus volt. Lehet nevetve a dudával játszani egy kereszteződésben, és utána nyugodtan meginni egy pohár bort.

Mióta Amszterdamban vagyunk nem beszélgettem még őszintén egy jóízűt senkivel. ‘Iedereen heeft hun eigen zaken, dat is maar zo.’

Persze a holland mentalitásnak is vannak szépségei. Lenyűgöző látni, ahogy a buszon minden egyes megállóban ki van írva a pontos idő. Tökéletes kerékpárutak vezetnek körbe mindenhol. Valamilyen módon, talán az időjárásnak is van ehhez köze, de az aszfalt is mindenhol kifogástalan állapotban van. Kicsit utópiaszerű ez az állapot. Mindenkinek van legalább két munkahelye, és keveset törődnek a lélekkel.

Francia kollégák is vannak jelen. A középkori hűbéres rendszer látszódik visszatükröződni az ő viselkedésükben. Az embereket, akikért felelnek betegnek tekintik és azt a kérdést teszik fel, hogy ‘meg lehet-e őket gyógyítani?’, holott csak egyszerűen szükségük van valakire, aki támogatni tudja őket. Ilyen személy most nincs.

Ebben a pillanatban magamra lettem hagyva. A szervezés fénypontja, hogy mindenki ‘meetingel’, és annak ellenére, hogy itt vagyok egy olyan összegért, amit szégyellnék kifizetni 5 napért, az eddigi legnagyobb kihívás az volt, hogy ne legyek láb alatt senkinek.

Az épület ahol vagyunk, legalább szép.

Hiába. Egy fecske nem csinál nyarat. Talán annyit tudok tenni, hogy türelmesen árasztom magamból a pozitivitás melegét, hátha valakinek menedékül szolgál ebben a rideg télben.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s