2018.05.16. Hajnali józanság

Már a harmadik hét telik, amelyet éjszakázással töltök.
Ilyenkor csend van. A munkám jelenleg anyegin-szerű spleen-nel van szürkére színezve.

Tegnap délután, miközben a vonathoz sétáltam, a zebránál megállva egy nálam fiatalabb fiúval a túlsó oldalról távolságtartóan kezdtük el méricskélni a másikat. Egymás mellé érve sikerült megállapítani, hogy a cipőnk nagyon hasonló volt, ha nem ugyanaz, és ez egy olyasféle egyszerű ok volt, ami mind a ketőőnket mosolygásra késztetett.

Ennyi is elég lehet a mosolyra, még Magyarországon is.

Hajnali háromkor, más részegségről írt. Nekem csak a józanság marad.
Igyekszem nem belegondolni, hogy ez a fajta felelősségvállalás, józanság, hétköznapiasság nem okoz-e fásultságot, szürkeséget. Elvégre, nem szeretne senki Basmacskin lenni.

Az ilyen késői órákon készen és ébren kell lennem. Persze ezt több nyelven, szellemileg frissen, legalább annyira, hogy tudjam értelmezni, ha szükséges a bejövő munkamennyiséget. Ez kimerül abban, hogy éjféltől hajnali négy óráig magammal vagyok, magamban vagyok.

Szűk három hét alatt befejeztem a The Crown című sorozat első két évadát, és így sokat tanultam az alkotmányos monarchia rendszeréről, második Erzsébet angol királynőről és családjáról, valamint a közélet és a szerepek fontosságáról.
Bizarr, hogy a sorozat főszereplőinek életén keresztül az 1960-as évek eseményei közben, mély együttérzéssel kivántam én is a szilárd gyarmatbirodalom fennmaradását.
Minden éremnek két oldala van.

Közben sok időt töltöttem el stratégiai játékok felvételének megtekintésével is. Ezek altatnak, és szemkötőként vonják el a figyelmet sokszor az alapvetően égető és fontos kérdésekről.

Közben olyan cikkeket látok, mint például:

“Az emelt szintű történelem érettségin 45 percen keresztül nem használhattuk az atlaszainkat. Az erre vonatkozó törvény értelmezésén vitáztak diákok az érettségi vizsgabiztosával a diákok.” – Kinek célja, hogy ez így legyen? Az, hogy tudnak vitázni, már maga példa arra, hogy képesek gondolkozni nemde? Persze ez a diákokat nem vígasztalja a vizsgadrukk és a tanárok, család valamint az élet által rájuk pakolt súlyok alatt.

vagy például ilyet:

“Külföldön élek és pénzt keresek. Nem tartozom sehova, nem vagyok otthon. Küldöm a pénzt a családnak, de nem tartom nekik a vállam, mert nem vagyok ott. Magyar emberek százezrei élnek külföldön és keresik más nemzet pénzét.”
– a cikk végén a költői kérdés: “Megéri ez?”

a következő cikk pedig ilyen:

“Meghalt egy szurikáta a kecskeméti vadasparkban, miután egy iskolás gyerek a földhöz vágta” – a hozzászólások és kétségbeesés közepette történő lassú és reménytelen megoldás kutatásában többen az erőszakot, a nevelés hiányosságát vélik felfedezni.
A nagysikerű francia film a ‘La Haine’ jut eszembe és a következő sorok:

“It’s about a society on its way down. And as it falls,it keeps telling itself: “So far so good… So far so good… So far so good.” It’s not how you fall that matters. It’s how you land.”

Ez a társaladom zuhan. So far so good… valóban?

Közben néha nap közben a Studio Brüsszelt hallgatom. Mindenhol dugó. Naponta természetesen hangzó párbeszéd. Legalább a látszata megvan. Itt nagyon még az sincs.

So far so good?

Közben egy kecskeméti csoportban, ahol egymás közt lehet ingatlanok bérléséről beszélgetni, gyűlöletbeszéd tűnik szembe egy olyan egyszerű oknál fogva, hogy pár Ahmed és Abdul nevű személy próbált jelentkezni a csoportba.
Botrányos.

Közben rátalálok néha pár elgondolkodtató sorra is.
Ilyenek voltak ma számomra a magyar Slam Poetry klub budapesti felvételei. Olyan keserű mézes madzag ez. Ráharaptam, és továbbhaladva Erdős Virág, Rájátszás, Radnóti Mikós, Kosztolányi Dezső verseit hallgatom józanul félve.

Vegezetül pedig József Attila verseinek gyűjteményeit szavalja Jordán Tamás egy felvételen 35 percen keresztül. Most ezt emésztem:

Remélni tudom csak, hogy eljön az a friss szó:

Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.“

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s